A látás- és hallássérültek is akarnak színházba, fesztiválra járni – interjú a Narradívákkal

Dátum: 2021-03-31T08:05:41+02:00, szerző: Narradívák


Gazdik Kati, Tóth Cecília, Demeter-Szabó Ildikó és Mayer Hugi, vagyis a Narradívák audionarrálással, más néven a láttatás művészetével foglalkoznak: munkájuk során a látás- és hallássérült embereknek teszik akadálymentessé és élvezhetővé a kultúra olyan területeit, mint egy színházi előadás, film vagy koncert. Hisznek abban, hogy ahogy a fizikai akadálymentesítésben, úgy ezen a téren is mindenkit megillet az élvezethez és az akadálymentes részvételhez való jog. Kati hivatását tekintve színésznő, Ildikó jelnyelvi tolmács, Cili főállású audionarrátor, Hugi pedig a televízió világából érkezett a kezdeményezésbe. Tőlük tudtam meg például azt is, hogy a siket fiatalok imádnak fesztiválozni, és a hallássérült emberek körében nagyon kedveltek a zenés színdarabok. Munkájuk során hiánypótló tevékenységet végeznek, és azt, hogy miképpen tudják ezt véghez vinni, egy interjúban mesélték el.

Van egy szép kifejezés arra, amit csináltok: a láttatás művészete. Mit jelent pontosan az audionarráció?

Cili: Az audionarráció tulajdonképpen egy hangos leírás, ami az előadás alatt, a dialógusok közötti csendekben, szünetekben hangzik el. A Narradívák egyik legfőbb célkitűzése, hogy nemcsak a kultúra, hanem az élet minden területén szeretnénk akadálymentesíteni, mert azt látjuk, hogy a látás- és hallássérültek elé rengeteg akadály gördül.

Ildikó: Az audionarrációnál a csendeket használjuk ki, és próbáljuk láthatóvá tenni az általunk látottakat a látássérültek számára, a hallássérültek számára pedig a hangos részek azok, amiket jelnyelvre kell fordítani. Ez egy színházi előadásban úgy történik, hogy minden, ami elhangzik a színpadon, az tolmácsolásra kerül. A dalokat, a zenés részeket is lefordítjuk. Arról szól ez az egész, hogy egy hallássérült ember látja azt, ami a színpadon, a filmen zajlik, viszont nem tudja, vagy nem tökéletesen tudja követni azt. Számára a hangokat kell érthetővé tenni a jelnyelv segítségével. A látássérülteknek pedig azokat a vizuális élményeket kell átadnunk, amiket egyáltalán nem, vagy csak részben képesek fölfogni a környezetükből. Minden esetben tapasztalati szakértő bevonásával dolgozunk. Ők olyan érintett személyek (látás- vagy hallássérült segítők) akik ellenőrzik, pontosítják, esetlegesen javítják munkáinkat, hogy azok a kommunikációs hátránnyal élők számára megfelelő módon befogadható legyen. Én olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy már lassan húsz éve dolgozom színházban jelnyelvi tolmácsként előadások akadálymentesítésében, és az első perctől kezdve dr. Tapolczai Gergely a jelnyelvi mentorom.

Hogyan épül fel a közös munka, hogyan osztjátok fel a feladatokat egy-egy projekt során?

Kati: Én vagyok az egyik ötletelő. Ha kapunk egy feladatot – beszéljünk színházi előadásról –, akkor bekérjük a szövegkönyvet, és ha készült hozzá videófelvétel, akkor azt is. Első körben mindenki megnézi külön-külön, hogy a szövegkönyv mennyire tér el a felvételen elhangzó párbeszédtől. Ha van ilyen, akkor természetesen át kell írni. Aztán felosztjuk a munkát, annak függvényében kinek mennyi ideje van a feladatokra, hiszen mindannyian munka mellett folytatjuk ezt a tevékenységet jelenleg. Egyikünk megírja a szövegkönyvet, esetleg mellé még egy előnarrációt. A legutóbbi esetben Ildi vitte a jelnyelvi tolmácsolást, Cili írta a szövegkönyvet és az előnarrációt, én pedig fölmondtam a szöveget. Hugi általában a videókat rakja össze. Ahogy Cili szokta mondani, olyanok vagyunk, mint egy család. Munkamegosztás van, ráadásul most indultunk, tehát rengeteg ötletünk van, amit úgy érzünk, hogy meg kell valósítani. A Narradívák védnöke dr. Kósa Ádám, de dr. Tapolczai Gergelynek, illetve dr. Zalán Jánosnak is rengeteget köszönhetünk. Ők azok, akik meghallgatják ötleteinket, ha kell technikai támogatást is kapunk. A tapasztalati szakértőink mind fantasztikus emberek, ők is azon vannak, hogy jó csapat legyünk.

Mennyi időt vesz igénybe általában egy projekt megvalósítása?

Kati: Ha szépen, tempóban haladnánk, akkor szerintem egy hét alatt nagyjából mindenre lenne időnk. A jelnyelvi tolmácsolásnál Ildikónak két hét lenne az ideális arra, hogy egy teljes előadás szövegkönyvét feldolgozza. Erre még nem volt esélye, de azt megmutatta, ha szükséges, meg lehet ezt csinálni nagyjából pár nap alatt is.

Hugi: Főleg, mivel több projekt is van párhuzamosan.

Cili: Minden esetben vissza kell juttatnunk a kész munkánkat a tapasztalati tanácsadónak. Ha még tőle kapunk bármi javaslatot, akkor azt általában 90%-ban elfogadjuk, mert ez nem egy öncélú dolog, hanem nekik készül. Ha egy látássérült azt mondja, hogy neki ez sok, vagy nem érthető, akkor azonnal javítani kell. Ugyanígy a siketeknek, ha a felvételen például csúszik egy jel, zavaró a háttér, akkor azt korrigálni kell. Egy hétbe minden beleférne kényelmesen a visszajelzésekkel együtt, de ennyi időnk még soha nem volt rá.

Ildikó jelel az előadás alatt a hallássérülteknek, de egy látássérült hogyan tudja élvezni azt, ha beül mondjuk egy színházba?

Cili: A Távszem projektnek köszönhetően egyre több látássérültnek van valamilyen okoseszköze, amin egy ingyenesen letölthető applikáció segítségével élőben tudják hallgatni a narrációt. A Pesti Magyar Színházban biztosítunk eszközöket, ha valakinek nincsen, hiszen az idősebb korosztálynál nem annyira jellemző, hogy okostelefonja lenne, mert látássérültként sokkal egyszerűbb egy nyomógombos telefont használni. Beülnek az előadásra, megkapják a színház által biztosított eszközt vagy a sajátjukról hallgatják, az audionarrátor pedig egy fülkében ül, ahonnan látja a színpadot. Szerintem ebben az a fantasztikus, hogy már egyre többen csak regisztrálnak, és jelzik, hogy milyen eszközük van, tudják hová szól a jegyük, és minden segítség nélkül, teljesen önállóan, szabadon vehetnek részt az előadáson. Sajnos, mióta mi Narradívákként működünk, még nem volt élő adás, mert bezártak a színházak.

Vannak korlátai a munkátoknak? Gondolok itt egy olyan projektre, amit valami miatt már nem tudtok megvalósítani.

Kati: Szerintem nincs ilyen. Azért nincs, mert egy filmnél nagyon sok mindenben segítséget nyújt például az előnarráció. A film ilyen értelemben kötött. Timecode alapján tudjuk felosztani, amiben meg kell keresnünk a szüneteket, ugyanis pont akkora mondatot kell betennünk, amekkora a szünet. Ha mégis kevésnek érzem az adott információt, akkor segítségünkre van az előnarráció, amiben nagyon tömören össze lehet foglalni olyan dolgokat, amikre nincs időm a filmben.

Mennyire gyakori, hogy látás- és hallássérült emberek színházba, koncertre, múzeumba mennek? Mekkora igény van a részükről a munkátokra?

Ildikó: Azt gondolom, hogy semmivel sem kisebb az érdeklődés és az igény a fogyatékossággal élők között, mint az ép társadalom tagjaiban. Ugyanúgy élik az életüket, mint mindenki más: van érdeklődési körük, kedvenc színészeik, műfajok, színpadi írók és szerzők, akik érdeklik őket, illetve olyan jellegű programok, amire a laikusok nem is gondolnának. Nagy megdöbbenést szokott kelteni például az, hogy a siket fiatalok imádnak fesztiválozni. Hál’ Istennek, országos szinten is vannak próbálkozások arra, hogy a lehető legtöbb területet le tudják fedni a kollégák. Azt gondolom, ha egy jól megszervezett programról beszélünk, akkor bármilyen kulturális területhez, szabadidős programhoz, vagy sporthoz tartozik, akkor igenis van érdeklődés. Ha adott az akadálymentesítés, akkor nagyon nagy hajlandóság is van, de a megjelenők létszámát nyilván területe válogatja. Nem találkoztunk még olyan helyzettel az elmúlt években, amikor teljesen feleslegesnek érezte magát az ember, és nem volt érdeklődő a meghirdetett programokra, ahol akadálymentesítési lehetőséget is kínáltak mellé. A visszajelzések is azt mutatják, hogy minden területen van rá igény, és ha van megfelelő akadálymentesítés szívesen vesznek részt programokon a fogyatékossággal élők is.

Cili: Az igény nem kisebb a látássérültek körében. Én szerencsés vagyok, mert a Pesti Magyar Színház igény szerint minden előadást audionarrációval lát el. Nem előre kitűzött időpontok vannak, hanem bármikor lehetőséget adunk arra, hogy narrációval kísérve nézzék meg az előadást, amikor jelentkeznek – és szinte mindig van rá jelentkező. Ha egy bemutatóra készülünk, akkor természetesen ők is ugyanolyan izgatottan várják a premiert. Így az első előadáson valamivel többen vesznek részt, mint a továbbiakon. A siketek körében nagyon népszerűek a zenés előadások, de óriási feladata van a jelnyelvi tolmácsnak abban, hogy ezeket hogyan adja át, és hogyan teszi még élvezhetőbbé.

Forrás: https://marieclaire.hu/riporter/2021/03/28/latas-es-hallasserult-interju-narradivak

A látás- és hallássérültek is akarnak színházba, fesztiválra járni – interjú a Narradívákkal

All rights Reserved © Narradívák, 2021

Made with   by Balázs KOZMA